Családi csatatér és benne csemeténk
2021-04-27
A konfliktusok az életünk velejárói. Konfliktusok során csiszolódunk, egyeztetjük gondolatainkat, érzéseinket, múltból hozott ösztönös reakcióinkat, lépünk egy-egy helyzetben előre.
Vannak párok, akiknél ez nem okoz nyílt vitát, akár személyiségükből, vérmérsékletükből, jó kommunikációs készségeikből, kiegyensúlyozottságukból, stressztűrő képességükből, vagy éppen konfliktushoz való hozzáállásukból kifolyólag. Vannak viszont olyanok, akiknél nyílt csatározásokhoz vezetnek az egyet nem értések.
De vajon milyen hatással van a szülők közötti egyet nem értés, nyílt konfliktus, vita, bántás, harc a gyermekekre? – írásomban ezt járom körbe, segítségül hívva az általam nagyra becsült, kedvelt F. Várkonyi Zsuzsa pszichológus, c. egyetemi tanár Bódi Gergővel folytatott interjúsorozatának kivonatát tartalmazó Hoztam, kaptam, átszabtam – A személyiségformálás lehetőségei című könyvében (Kulcslyuk Kiadó, 2017) megjelent gondolatait, a gyermeki lélek 4 válaszáról ebben a családi helyzetben.
A gyermek személyiségétől, értelmességétől, érzékenységétől, nemi azonosságától és akár vérmérsékletétől függően különböző utakat választ a szülők közötti csatározás szem- és fültanújaként:
1. Van olyan gyermek, aki a vitákat hallva azonosul valamelyik szülőjével, a sokszor domináns és alárendelődő szerepfelosztást kialakító szülők közül valamelyikhez, amit sajnos visz tovább a saját gyermekei felé, tudattalanul is párt találva hozzá.
2. Elképzelhető, hogy a gyermek nem azonosul egyik szülővel sem, hanem a vissza-visszatérő vitákban, amelyekben a számára fontos felnőttek, a szülők folyamatosan érvénytelenítik egymás igazságát, azt szűri le, hogy nincs egy biztos pont, egy stabil értékrend, amihez igazodni lehet, mindennek lehet az ellenkezője is igaz. Felnőttként tipikusan csapong az ilyen gyermek: semmiben sem hisz igazán, ugyanakkor mindent lehetségesnek tart.
3. Ugyancsak választhatja azt egy gyermek, hogy nem azonosul egyik szülőjével sem, hanem megpróbálja a békítő szerepét betölteni, például azzal, hogy mindkettőjüknél igyekszik a másik szülő szempontjait védeni, egyfajta kétirányú, jótékony gyámságra vállalkozva. Ez talán a leginkább tisztelhető és legnehezebb út. Sokszor csak egy gyermek lesz ez a családban és sokszor ezek a gyermekek felnőttként is segítő foglalkozást választanak. Nekik azzal lehet dolguk, hogy segítő szerepükben ne vonódjanak be túlságosan ügyfeleik nehézségeibe.
4. A negyedik út, talán a legszomorúbb, amit egy gyermek választhat a szülők állandó csatározásában, hogy teljesen visszavonul, magába fordul. Az egészet elnyomja magában, egyfajta autisztikus bezárkózást választva. Nem lesz hozzáférhető, nincs véleménye, nem emlékszik a csatározásokra, már az észlelés szintjén is kizárja ezeket magából, így védve önmagát. Általában az érzékeny, kis energiájú, passzív alkatú gyermekek választják ezt az utat, akik gyermekként alapélményként azt élik meg, hogy a konfliktus törvényszerű és megoldhatatlan, Felnőttként is sokszor őbelőlük lesznek a kapcsolatkerülő, magányos emberek, vagy éppen a bizarr módon kapcsolódó, akár más nemet választó emberek.
Látva az utakat, a hatást, amit egy gyermeki lélekben és aztán a belőle váló felnőttben kivált a szülők közötti nyílt csatározás, joggal merül fel, mit tudunk tenni, tudunk-e tenni ez ellen.
Sokszor mi is gyermekkorunkban megélt rossz élmények által vezérelten cselekszünk, de tudnunk kell, hogy felismeréssel, tudatosítással, fejlődni akarással (ha más nem, gyermekeinkért, hiszen minden szülőben mélyen benne van, hogy szeretne elég jó szülő lenni) és eszközökkel (akár kommunikációs technikákkal, egy önismereti úttal, párunkkal való megbeszéléssel (nem a vita hevében, hanem egy kapcsolaterősítés után) képesek vagyunk változtatni a berögzült mintán, a vissza-visszatérő helyzeteken. Akár ha kell, segítőkkel együtt végigjárva egy utat eljutunk addig, hogy képesek vagyunk kilépni az élessé vált vitahelyzetekből, képesek vagyunk szokássá tenni, hogy magunk között vitázzunk, hogy párunk felé tiszteletet élünk meg és ezt is adunk és gyermekeinknek a hétköznapokban vitakultúrát tanítunk élesben – jól kommunikálva, feloldva, megbeszélve, kibékülve, a hétköznapokban szeret(get)ve szülőtársunkat.
